Szeretem a domolykót. Legyes inaséveim alatt, (melyek máig tartanak) a ritka szlovák kiruccanásokon kívül ezeken a halakon csiszolgattam dobó és légykötő tudásomat több- kevesebb sikerrel. Manapság, bár kevesebb időm jut a horgászatra, mint szeretném, bármikor kapható vagyok egy jó legyes domolykózásra.
Egy legyezőhorgászattal megfertőződött ember sík, magashegyektől mentes vidékre tévedve, telepedve sem kénytelen feladni hóbortját. Sok átlaghorgász a műlegyezést a pisztráng és lazachorgászattal azonosítja és fel sem merül bennük, hogy hazánk lassú folyói, csatornái, tavai a műfaj lelkes művelőinek ugyanúgy otthont nyújthatnak, mint a hegyvidékek gyors vizei. Ilyen víz a Sió Csatorna is. Kicsivel több, mint egy évtizede ismeretlen vízterület volt a műlegyező társadalom előtt. Azóta medrén át sok víz hagyta már el a Balatont és a környező patakokat és jutott a Dunába.
Van egy nagyon kedves barátom. Ízig-vérig horgászember, és nem utolsó sorban remek természetfotós. Régebben a munkája is a vízhez kötötte, így a környékén található vizeket kitűnően ismeri. Szerencsésnek mondhatja magát, hisz Szigetközi illetőségű, így számtalan vízfolyás, holtág, hókony áll rendelkezésére, amik, bár régi fényüket sajnos már elvesztették, de annak, aki elég kitartó és jó megfigyelő a mai napig tartogatnak halat, hol többet hol kevesebbet.