A felszerelés kiválasztása 6, a műlegyek

realisztikus heptagenid lárva

A legyezésben az egyik legmegragadóbb, hogy olyankor is hódolhatunk szenvedélyünknek, amikor nem horgászunk. Ez a pótcselekvés nemcsak a felszerelés karbantartásában, a zsinórok ápolásában és a következő túra terveinek szövögetésében nyilvánulhat meg, hanem a leendő csali elkészítésében, azaz a légykötésben is. Az alábbi rendszerezés saját szemszögből mutatja be a legyek csoportjait. Nem biztos, hogy jó a rendszer, de talán a kezdőknek így a legérthetőbb.

Műcsali, például wobbler készítésébe az esetek túlnyomó többségében a nagyon fanatikusok, és átlag feletti kézügyességgel megáldott horgászok fognak bele. Elég időigényes és az eredmény lehet, hogy csak sokadik kísérletre ad sikerélményt. Az, hogy saját magunk által kreált csalival tudjuk becsapni a halakat, egy olyan plusz, melyet nagyon kevés más módszer ad meg.
A műlegyeknek számtalan fajtája van és manapság nem nagyon van új a nap alatt, még akkor sem, ha valamit tényleg saját maguk találunk ki és kötünk meg. Gyakran kiderül, ezt már valaki, valahol évekkel ezelőtt megalkotta.
A legyezőhorgászok többsége előbb-utóbb a légykötéssel is foglalkozni kezd, és az első, saját kreálmánnyal elejtett hal megpecsételi sorsát.

Sokan beleesnek abba a hibába, hogy saját ötleteik alapján kezdenek legyet kötni. Ezeknek általában a szivárvány minden színében játszó, az esetek jó részében használhatatlan „valami” lesz az eredménye. Ezért eleinte próbáljunk mások által már bevált legyeket kötni, illetve használjuk a könyvekben, újságokban és az interneten fellelhető információkat. Természetesen, ha csak a gyakorlás, az anyagok megismerése, vagy a család elkápráztatása a cél, akkor jók a saját ötletek, csak halat fogni velük sokkal kisebb az esély.

A műlegyeket sokféleképpen rendszerezik és rengeteg átfedés, variáció van. Sokszor alig észrevehető kis különbségek döntik el, hogy az adott légy úszik-e vagy elsüllyed. A szárny állása, a horog súlya, a test anyaga és még rengeteg apróság módosíthatja egy légy úszóképességét. Persze nem csak száraz, ill. nedveslegyekről beszélhetünk. A legyezőhorgászok csaliarzenálja erősen függ attól, hogy milyen halakra horgászik. Más méretű és típusú legyek kellenek a csuka, a balin, a domolykó és természetesen a pisztráng horgászatára. Átfedések itt is vannak, számos pisztrángra megalkotott légy kitűnően alkalmazható a domolykó, jász horgászatánál is és természetesen nincs olyan éles határvonal a nagyragadozókra használt csalik között sem. Sok esetben a légy mérete determinálja a horgászandó halfajt és nem a típusa.
A műlegyeknek két nagy családja van. Vannak, amik a halak táplálékát hivatottak utánozni, ezek lehetnek vízi és szárazföldi rovarok és azok lárváinak utánzatai, táplálékhal imitációk, békák, piócák utánzatai, gyakorlatilag bármi, amihez a halak normál körülmények között hozzájuthatnak, tehát akár kukorica, gyümölcs, hínár stb. is. A másik nagy csoport az un. attraktor legyek, amik valamilyen kulcsingert hivatottak kiváltani a halakból, felkeltve ezzel az érdeklődésüket, és mivel kezük nincs, hogy megfogják, kénytelenek szájba venni. És itt jövünk mi a képbe, szerencsés esetben akasztás-fárasztás-szákolás-boldogság…

A műlegyeket öt nagy csoportba szokták besorolni, ezek szárazlegyek, nedveslegyek, nimfák, sztrímerek, egyéb műlegyek, melyek az előzőek egyikébe sem sorolhatóak.

Kétségtelenül a felszíni legyekkel (és itt szándékosan nem használom a szárazlégy kifejezést) történő horgászat a leglátványosabb, és talán a legegyszerűbb is, hisz minden a szemünk előtt történik, bármilyen hiba a dobás során, a csalivezetésben azonnal látható és lereagálható, nem fordul elő olyan, hogy egy sztrímer például visszaakad az előkére, és egy teljesen mozgás-, és akcióképtelen csalival próbáljuk becsapni az amúgy is elég rafinált halakat. Legyen szárazlégy, ami szabadon sodródik a felszínen, vagy popper, amit szakaszos bevontatással keltünk életre, egy kezdő legyezőhorgásznak is hamar sikerélményt nyújthat.

Az úszóképességet jelentős mértékben növelhetjük különböző víztaszító és impregnáló anyagok használatával. Ezek lehetnek természetes (kacsazsír, vagy higított, olajszerű változata) vagy szintetikus (általában szilikon alapú, szintén sűrűbb vagy hígabb) kencék, melyekkel a legyet bekenve az sokkal tovább marad a felszínen.

Hagyományos szárazlegyeknél a felhasznált anyagok tulajdonságai határozzák meg, hogy az adott légy meddig képes a felszínen maradni. A farok és a gallér leggyakrabban kakastoll szegmens, a test kevésbé nedvszívó anyagból készül, ami lehet pl. nyúlszőr, polipropilén, őzszőr, a kacsa zsírzó mirigye körül található tollak (CDC), az esetleges bordázat cérna, a horog könnyű, vékonyhúsu. 
                                                                                                                  

A képek két tradicionális szárazlégy elemeit mutatja be. A bal oldali egy kérész, a jobb egy tegzeslégy.

Természetesen rengeteg olyan szárazlégy típus van, melyről ezek egyike-másika hiányzik, illetve plusz  alkotóelemeket is, pl. lábakat tartalmaznak. Mostanában kezd elterjedni az un. zártcellás polifoam, mely gyakorlatilag elsüllyeszthetetlen. Hazánkban az egyik leggyakrabban használt szárazlégy-alapanyag, jellemzően a domolykós, jászos legyekhez, mivel a belőle kötött legyek semmilyen utókezelést nem igényelnek, gyakorlatilag egész nap elhorgászhatunk egy léggyel anélkül, hogy impregnálnunk kellene, vagy szárítódobással kipergetni belőle a vizet. Igaz ugyan, hogy kissé mélyebben ül a felszínben, így nehezebb figyelemmel kísérni, hogy épp hol jár, viszont a kapás általában igen látványos.

                                           

                      A domolykóhorgászok körében egyre népszerűbb polifoam-legyek.

Poppereknél gyakran használt anyag még a kemény hungarocell és a balsafa, melyet, mint az úszóknál festenek, és lakkal impregnálják. A vízfelszínen használt legyeket kivétel nélkül úszó legyezőzsinórral használjuk.

A popperek kitűnő felszíni feketesügér és csukacsalik, a kisebbek pedig gyakran a nagy domolykók csalijai.

A következő nagy csoport a nedveslegyeké. Ezek vagy az elpusztult és a vízfelszín alatt sodródó rovarokat, vagy az éppen kikelni készülő lárvastádiumot hivatottak utánozni. Értelemszerűen vagy közvetlenül a felszín alatt, vagy kissé lejjebb, vízközt vezetjük, sodortatjuk. Felépítésük hasonló a szárazlegyekéhez, csak a felhasznált anyagok mások.

                 

                    Baloldalt egy klasszikus nedveslégy, jobbra egy un. spider

A horog vastagabb húsu, a szárny hátrafelé áll (ha van) a farok és a gallér lágyabb (fogoly, tyúk) tollból készül, a test anyaga lehet nedvszívóbb, a bordázat rézdrót, esetenként a horog szárára tekert ólom-, ill. rézdróttal is nehezíthetjük. Úszó, intermediate és lassan süllyedő zsinórral is használhatók, általában oldalt lefelé dobva sodortatjuk a vízben. A kapást tiszta hegyi patakokban láthatjuk is, de döntően érezzük egy gyengébb-erősebb rántás formájában. Vannak esetek, mikor az óvatosan kapó halak érezhető kapást nem indukálnak, ezért mindig figyeljük a zsinór végét, de használhatunk valamilyen, a zsinórra erősített kapásjelzőt is.

Figyelem! Egyes vizeken a kapásjelző használata nem megengedett! Ezekben az esetekben nyújthat nagy segítséget az élénk színű zsinór, melyet könnyebben szemmel tarthatunk.

 

 

A harmadik nagy csoport a nimfáké. A pisztrángfélék táplálékuk több, mint 80%-át a felszín alól szedik, ez az arány a hazánkban fogható halak esetében még nagyobb, közelít a 100%-hoz. Az is tény, hogy a halak táplálékául szolgáló, vízben fejlődő rovarok életciklusából a legnagyobb rész a lárvastádium. (gondoljunk pl. a Tiszavirágra, mely több éves fejlődés után pár órát tölt kifejlett állapotban a vízfelszín felett) Más fajok esetében ez az idő akár több nap is lehet, de az ez arány még így is elenyésző. E tény tudatában könnyen belátható, hogy horgászatilag a legeredményesebb család a nimfáké. A nedveslegyekhez hasonlóan az itt felhasznált anyagok is a gyors süllyedést, a kívánt vízmélység minél előbbi elérését szolgálják. Vastaghúsu horog, gyakran ólomdróttal, vagy a horogszárra húzott, a szemnél rögzített réz, vagy wolfrámfejjel nehezítve, rézdrót bordázat. Egyes esetekben (kellő mennyiségű és a horogszáron arányosan elosztott súlyozással) akár a vízfenéken is felkínálhatjuk nimfánkat. A test kialakítása a képen jól látható. Fontos az arányokra figyelni, általában az imitáció 2/3-ad része a potroh a maradék a tor-rész és a fej. Magától érthetődik, hogy –mivel rengeteg féle lárva él a vizekben, itt is elmaradhatnak bizonyos alkotóelemek, pl. a farok vagy a gallér, és új elemek gazdagíthatják a legyet (szárnykezdemény, lábak, stb.)

 

                 Balra egy hagyományos nimfa, jobbra egy tegzeslárva , un. cseh-nimfa.

A nimfahorgászat nehéz sport. Nehéz igazán jól csinálni, és még az olyan látszólag egyszerű technikáknak, mint pl. a cseh-nimfázás, ahol bothossznyi zsinórral magunk előtt tapogatjuk az aljzatot is rengeteg buktatója lehet, nagyon vékony az a határvonal amely elválaszt egy eredményes horgásznapot egy terített betlitől. Azonban ha elsajátítjuk a megfelelő technikát és azt az adott időben jól tudjuk használni, sokkal eredményesebbek lehetünk, mint bármely más módszerrel. Horgászhatunk lefelé, oldalra a part felé kidobva és sodortatva, aprókat húzva, beleemelve, vissza-visszatartva de akár felfelé dobva is, hagyva, hogy a sodrás tegye a dolgát. Használhatunk úszó és süllyedő zsinórokat, mint a nedveslegyek esetében. A variációk száma majdhogynem végtelen és csak a rutin segít az adott szituációkban megtalálni a helyes technikát. De ha ez megvan, nagy baj már nem érhet bennünket.

A balin, a csuka kedvelt célhala a hazai legyeseknek. Nagyon kevés kivételtől eltekintve ezekre a halakra és persze a „békésebb” halak (pisztráng, domolykó) nagyobb egyedeire is eredményes légytípus a negyedik, azaz a sztrímer. Ha  a hazai halak horgászatát tartjuk szem előtt akkor ezt a csoportot kellett volna az első helyre tennem. A sztrímerek csak nagyon kis része valódi imitáció, ami színében, formájában egy valós táplálékot utánoz, a többség döntően az attraktorok családjába tartozik, és színvilágukkal a ragadozók kíváncsiságát hivatottak felkelteni, ezzel próbálva kapásra bírni őket. Itt, a szárazlegyekkel és nimfákkal ellentétben nyugodtan szabadjára engedhetjük a fantáziánkat, gyakran az élénk, a természetben nem fellelhető színek hoznak nem várt eredményt.
Gondoljunk csak a pergetésnél oly jól bevált különleges szín összeállítású csalikra, hisz ki látott már narancssárga, uv. zöld, vagy rózsaszínű kishalat? A pergető csalik nem csak színükkel, de a mozgásuk által keltett rezonanciákkal is ingerlik a ragadozókat, tehát a vizuális ingeren túl az oldalvonalnak és pl. a harcsánál a hosszú, érzékeny antennák, a bajuszszálak is a táplálékkeresést hivatottak elősegíteni. A sztrímerek javarészt a halak vizuális ingereire hatnak, így az élénk színek és azok kombinációja, valamint a halak látótávolságába történő juttatása a siker záloga. A kulcs tehát a ragadozók tartózkodási helyeinek ismerete, és a csali pontos célbajuttatása. Gyakran előfordult csukahorgászat során, hogy egy csónakból horgászva, az, aki pontosabban a nádfal elé tudta dobni a csalit, hatványozottan eredményesebb volt, mint az, aki 30-40 cm-el elvétette a célt. A balin esetében is hasonló a helyzet. Látványos rablásával hívja fel magára a figyelmet, és ha pontosan a rablás helyére tudjuk dobni a csalit, az esetek döntő többségében garantált az azonnali rávágás.

Balinra a fehér, kék és uv-zöld színek kevés pirossal, csukára a piros-fehér, narancs-fekete, citromsárga-narancssárga, charteuse-fehér, piros-narancs színek a legbeváltabbak, kevés csillogó szállal (spectra flash) és nekem a titkos favorit a rózsaszín...

Meglepően sok természetes és szintetikus anyag áll rendelkezésre, ezeket akár önmagukban, akár egymással kombinálva használhatjuk a kötés során. Hosszú szálú szőrök, műszálak, fényes zseníliák és még rengeteg dolog, amit esetleg teljesen másra találtak ki, mégis kitűnően használható. A horog általában nagyméretű, széles öböllel, hosszú szárral, erős, vastag anyagból, amit tovább súlyozhatunk, akár a szárra tekert ólomdróttal, akár rézfejekkel, szemekkel.

Érdemes azonos színű és anyagú sztrímerekből különböző súlyozású variációkat kötni, így bármilyen szituációban találunk a dobozunkban megfelelőt. Ha a súlyozás nem látszik, mert pl. a horgot nehezítettük, használjunk különböző színű cérnát a kötéshez, (pl. sárgát a súlyozatlanokhoz, pirosat a súlyozottakhoz)  így ránézésre meg tudjuk állapítani, melyik légyre van szükségünk.

A kimondottan felszíni csalikon, azaz a poppereken kívül, melyekhez úszó zsinór dukál, használhatunk intermediate és süllyedő zsinórokat is attól függően, hogy a víz mely rétegében szeretnénk a legyet felkínálni.
Csukahorgászat során mindig használjunk valamilyen harapásbiztos előkét, mivel a pergetőcsalik súlyához képest a sztrímerek tömege még súlyozottan is elenyésző, ezért a csukák általában mélyre nyelik. Leggyakrabban csak a zsinór lóg ki a szájából, így annak elharapása, a hal és vele együtt a csali elvesztése igen gyakori. Köthető drótelőke és a manapság egyre népszerűbb Hard Mono egyaránt alkalmas. Ez utóbbiból legalább 30-40 librásat vegyünk, az ennél vékonyabbaknál igen nagy az elharapás esélye.Csak a margóra jegyezném meg, hogy nekem ugyan még sosem harapta el csuka a Hard Mono előkét, azonban több barátomnak már igen, így egy jó ideje már nem használom. Nem azért, mert félek, hogy elmegy egy jó halam, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy ha egy csuka mégis elharapná az előkét, akkor a sztrímer a szájában marad és ez -amig ki nem tudja vetni magából- gátolja a táplálkozásban és természetesen nagyon zavaró számára, legrosszabb esetben pedig lassú és fájdalmas halálához vezethet.
Manapság került forgalomba egy új harapásbiztos előke,  Titanium Tooth Proof ami nem köthető ugyan, hanem roppantóhüvellyel kell szerelni, de eddigi tapasztalataim alapján nekem ez vált be a legjobban.


Az utolsó csoport tulajdonképpen az én kreálmányom, és belegondolva nincs is sok értelme. Egyszerűen  manapság egyre nagyobb teret hódít hazánkban is a békés halak legyezőhorgászata. A pontyra, amúrra kitalált hínár-, szamóca-, vagy kukoricalegyet nem tudom melyik csoportba soroljam, és mivel ezek a halak egyre népszerűbbek a legyezők körében és - valljuk be- mind horgászatuk mind fárasztásuk sokkal nehezebb, nagyobb élményt nyújthat, mint zsírúszós kedvenceinké, gyanítom hamarosan megjelennek majd a pellet és bojliutánzatok is melyek megtévesztésig hasonlítanak a halak „természetes” táplálékaira…

Bármilyen legyet is válasszunk azonban, a légy felkínálásának, azaz a tálalásnak és a vezetésnek legalább akkora, ha nem nagyobb jelentősége van az eredményesség tekintetében. Nem elég egyszerűen bedobni és várni, hogy majd történik valami. Ahhoz, hogy hal legyen a horog végén még rengeteg mindennek stimmelnie kell, bár egy jól megkötött légy igen jó alap az eredményesség felé vezető úton. 

 

 

Szótár: