Az orsódobás

A legyezőhorgászat abban különbözik az összes többi horgász módszertől, hogy a súly, ami feltölti, azaz meghajlítja a botot nem egy műcsali, etetőkosár, ólom, vagy bármilyen más nehezék, hanem maga a zsinór. A zsinór mozgatásával tudjuk a súlytalan műlegyünket a kívánt helyre juttatni. Ez az egyetlen különbség és ebből adódik, hogy nem egy mozdulattal, hanem lengetések sorával tudjuk a csalit, a műlegyet a halak tartózkodási helyén felkínálni és jó esetben kapásra bírni őket. Minél hosszabbat szeretnénk dobni, annál többet kell előre-hátra lengetnünk, folyamatosan egyre több és több zsinórt adagolni, majd a kívánt távolság elérése után a legyet vízre helyezni.
Ez az egyik oka annak, hogy bizonyos határokon belül, (ez nagyjából 20-25 méter) sokkal pontosabban tudunk célozni, mint bármilyen más módszerrel. A másik különbség, hogy pl. a pergetéssel szemben, legyezve magunktól elfelé, azaz távolodva horgászva is eredményesek lehetünk, nemcsak bevontatás közben. És ugyanezen okok miatt sokkal nehezebb a legyező dobás tudományát elsajátítani, begyakorolni, de egyáltalán nem lehetetlen, ezért ne féljük elkezdeni, mert ha rájövünk az „ízére”, fantasztikus élményekkel gazdagodhatunk.

Van egy dobásfajta, ami különbözik a „lengetős” technikától, ez pedig az orsódobás. Ez az, amely talán a legjobban hasonlít a „hagyományos” dobásra, ezért kezdjük ezzel a műlegyező-dobással történő ismerkedésünket.
Egy olyan dobásfajtáról van szó, amiből hiányzik a konvencionális hátralendítés, mivel a zsinórt a vízen húzzuk. Normál esetben akkor használjuk, ha valamilyen okból nem tudunk hátralendítést végezni (objektumok, fák, egyéb növényzet a hátunk mögött), bizonyos horgászati technikáknál (nedveslegyes, spideres technika) és a laza zsinór megszűntetésére. (A normál fej feletti dobások esetében törekedni kell a feszes, egyenes zsinórra a dobás megkezdésekor, de erre majd a későbbiekben térünk vissza)
A legyezéssel most ismerkedők egyik legnagyobb problémája, hogy hogyan tudják azt a zsinórmennyiséget a boton kívülre juttatni, ami már elegendő ahhoz hogy elkezdje feltölteni -azaz meghajlítani a botot. ( Nagyjából olyan érzés, mintha egy erős pontyozó bottal próbálnánk egy 1 grammos versenyúszót eldobni. Gyakorlatilag lehetetlen)

Tehát a metódus a következő:
- átfűzzük az előkét és a bot hosszánál, kb. fél méternyivel hosszabb legyezőzsinórt a bot gyűrűin. A botspiccet a föld felé tartva lefejtünk magunk elé az orsóról még pár méter zsinórt.

Ha a spiccet felfelé tartjuk, a zsinór saját súlyánál fogva visszacsúszhat a gyűrűkön és akkor kezdhetjük előröl az egészet!

- lazán a bal kezünkbe fogjuk a lefejtett zsinórt, a jobb csuklónk oldalirányú mozgatásával pedig „kirázzuk” a zsinórt a spiccgyűrűn kívülre. Ha jól csináltuk, egy összevissza kígyózó legyezőzsinór-kupacot kapunk magunk előtt.
(Amennyiben folyóvízen kezdjük meg a gyakorlást, egyszerűen várjuk meg, míg a sodrás kiegyenesíti ezt a kupacot. Állóvízen vagy füvön történő gyakorlás során erre nincs mód. Bármelyik módját választjuk a gyakorlásnak, a teendők a következőkben ugyanazok.)
- a botspiccet nagyjából 45°-ban eltávolítva magunktól elkezdjük lassan felemelni egy félkör-szerű mozdulattal úgy, hogy a megállítás pozíciója nagyjából ugyanaz, mintha egy hagyományos módszerrel történő bedobást akarnánk elkezdeni.

Fontos, hogy a botot kissé megdöntve kezdjük emelni, hogy a zsinór ne közvetlenül a testünk mellett jöjjön, mert egy kis oldalszél a dobókezünk felől könnyen ránk fújhatja a zsinórt és az előkét, ami balesetveszélyes. A könnyebb érthetőség kedvéért a megállítás pozíciója nagyjából olyan, mintha egy telefont vennénk fel, azaz kb. a fülünk vonalánál van. A botot azonban ne szorítsuk a fülünkhöz, hanem kb. 30-40 cm-re attól tartsuk úgy, ahogy a karunknak kényelmes.
Tehát ha ezt a mozdulatot jól csináltuk, akkor a botot tartó kezünk a fülünk mellett áll, a botspicc kissé mögöttünk (mintha egy óra nagymutatója lenne, kb. 1-1/2 2 óránál) a zsinór pedig egy „D” betűt formálva (D-loop) mögöttünk lóg úgy, hogy egy része a vízen fekszik. Ekkor egy pillanatra megállunk, hogy a vízen felénk mozgó zsinór megálljon. Erre azért van szükség, mert a vízbe kissé „beleülő” zsinór így a víz felületi feszültségével megnövelve terheli, azaz tölti a botunkat, ezzel is megkönnyítve a dobást.
Az előrelendítés nagyjából ugyanolyan, mint bármely más módszernél:
A kezünket folyamatosan gyorsulva, ugyanazon a vonalon, ahol hátrafele hoztuk, előrefele mozgatjuk, (Ez azért fontos, mert ez a dobás csak akkor igazán eredményes, ha a botspicc az előrelendítés alatt a zsinór felett halad!!!) majd a csuklónkat hirtelen átforgatjuk ezzel is plusz sebességet adva a zsinórnak, végül hirtelen megállítjuk azt.
Ha mindezt jól csináltuk, a zsinórunk követi a spicc mozgását és irányát, a vízen fekvő rész is elindul, majd a spicc megállítása után még a levegőben kiegyenesedik, és a vízen kiterül.
Fontos megjegyezni, hogy az előrelendítésnek folyamatosan gyorsulónak és egyenes vonalúnak kell lennie, mert a zsinór mindig abba az irányba fog haladni, amerre a botspicc a megállítás pillanatában mozgott!

Ez természetesen minden más módszerrel végzett dobásra is igaz. Ha spiccet a körívben lefelé mozgatjuk a zsinór követni fogja és jó esetben a vízen ugyan, de kiterül, az esetek többségében azonban hozzánk közel, egy kupacban összeomlik.
A másik hibalehetőség, ha a hátra mozgást túl gyorsan, intenzíven végezzük, mert ekkor nem alakul ki a „D” hurok, illetve a zsinór messze mögöttünk ér vízbe, vagy szerencsétlen esetben a fák, bokrok, stb. közé és ott elakadva.
Ez a dobásfajta nem alkalmas nagyobb távolságok meghorgászatára. 6-8-10 méterre azonban egyszerűen és könnyedén elhorgászhatunk, valamint a helyes gyorsítás és megállítás, a botmozgatás irányát is kitűnően begyakorolhatjuk. Ez a dobástípus lesz az alapja a többi, már kissé bonyolultabb dobásfajtának is, így érdemes jól begyakorolni.Remélem érthetően sikerült leírnom az orsódobás alapjait, de higgyék el a gyakorlatban sokkal egyszerűbb, mint így a papíron és kis gyakorlással hamar ráérzünk a helyes mozgás-sorozatra.