A gallér helyzete a szárazlegyeken

parasut vs. normál gallér

Horgászataim során azt tapasztaltam, hogy azok a szárazlegyek, amik a horogszárral párhuzamosan kötött gallérral készülnek eredményesebbek a hagyományos merőleges gallérú társaiknál. Természetesen nem lehet általánosítani, de számomra egyértelmű, hogy több szempontból is hatékonyabbak a parasut technikával kötött szárazlegyek.
Ennek okai többfélék. Az egyik, hogy a légy mélyebben ül a felszínben, így könnyebb prédát nyújtva a halaknak. A frissen kikelt, repülő kérészeket sokkal nehezebb zsákmányul ejteni, mert csak nagyon rövid időre -pillanatokra- szállnak le a felszínre, majd egyből felszállnak, így a halaknak nagyon kevés idejük van elkapni őket. Hatványozottan igaz ez akkor, amikor nincs komoly rajzás, csak ritkább, kevés rovarral. Ilyenkor a halak felszíni aktivitása is gyengébb, hisz sok a rontott szedés és sokkal több energiát kell belefektetniük a táplálkozásba, mint amit nyerhetnek belőle. Akkor, amikor a rovarok épp a felszín közelében sodródva kikelni készülnek (emerger állapot), vagy az imágók a tojásaikat szórják a vizbe, hatványozottan több időt töltenek a felszínen, könnyebb prédát kínálva ezzel a pisztrángféléknek. Nem beszélve az elpusztult, sodródó rovarokról (spent), amik talán a legkönnyebben elérhető energiaforrást jelentik nekik- és ekkor a legkönnyebb a megfogásuk is.

A másik szempont a légy stabilitása. Könnyen belátható, hogy egy olyan légy amelynek a súlypontja alacsonyabban van, ráadásul a lábak (a tollszegmensek) a felszínnel párhuzamosan helyezkednek el sokkal biztosabban áll a vízfelszínen, mint egy olyan, amelynél – mivel a gallér körkörös- csak pár szál szegmens biztosítja a stabilitást.

Ha egy hagyományos felépítésű legyet nézünk, melynek van farka, teste, szárnya, gallérja, segít a stabilitás elérésében, ha a farkat szélesen, mintegy seprűszerűen szétnyitva kötjük, nem egy csomóban, mert így jobban támaszkodik a vízfelszínen. De még ebben az esetben is hajlamos eldőlni valamerre, főként a szárny miatt, ami lassú, vagy erősen horgászott vizeken, amikor a halnak több ideje van megvizsgálni a prédát, vagy már szereztek pár rossz tapasztalatot igencsak redukálhatja eredményességünket. Nincs annál rosszabb, mikor egy nehezen meghorgászható részre sokadikra eljuttatott légy ferdén, eldőlve érkezik a vízre és ezért marad el a várva-várt kapás, ráadásul sok eseben nem is tudjuk, hogy valami nem stimmel. Ilyenkor hajlamos az ember légycserével, vagy előke vékonyítással operálni, pedig sok esetben csak a légy pozíciójával van a hiba.
   
                                       

A parasut legyek szinte százszázalékos arányban helyesen érkeznek a vízre. Ráadásul lasabban, természetesebben hullanak alá. Igaz, hogy egy körgalléros légy talán könnyebben fordul át, a parasut pedig, mintegy megáll a levegőben, és emiatt a tippet hajlamosabb az összeesésre, (ez főként akkor igaz, amikor nem fej feletti, hanem orsódobással dolgozunk) de a légy stabilitása és helyes pozíciója szerintem fontosabb szempont.
Van még egy dolog, amiben jobb egy párhuzamos gallér, ez pedig az , hogy kevésbé pödri az előkét. Manapság sokan a tippet levékonyításában látják a megoldást kapástalanság esetén. Ebben természetesen van igazság, de a szezonban túlzottan levékonyítani erősen hajaz a hazárdjáték felé és mint már többször leírtam, ezt nem tartom túl sportszerűnek, hisz a szakítás után a légy a halban marad. Nem állítom, hogy belepusztul, de minden bizonnyal amíg ki nem esik a szájából, zavarja azt. Egy nagyobb méretű -és itt nem kell óriásokra gondolni, hisz egy 12-14-es méretű dús gallérral megkötött- légy már a 14-es tippetet is egy-két lendítés után kibogozhatatlan csomóvá gubancolja. Ebben az esetben a ritkásan megkötött gallér korrigálhatja ezt a hibát, viszont pár dobás után a szegmensek már nem fogják megtartani a legyet, és besüllyednek a felszínbe. (az igazi legyek lábai nem tesznek ilyet)
         

Egy valódi kérész subimágó a kikelés után                Ilyet nem csinál egy valódi kérész.

Az ejtőernyős legyek esetében ez a bosszantó jelenség nem, vagy csak alig áll fenn, így –természetesen az ésszerűség határain belül- nyugodtan használhatunk vékonyabb tippetet.
És van még egy utolsó előnye a para-galléros legyeknek, mégpedig az, hogy könnyebben és jobban akadnak. Ne feledjük pl. csukázásnál, a horoghegyre ráengedett bucktail is bokorugró szerepet tölt be. Ebben az esetben is hasonló a helyzet. Egy dús gallér, ami a horog hegy előtt áll, mintegy őrzi azt, megnehezítve ezzel az akadást. Nevetségesnek tűnhet, de sok esetben ezen múlhat, hogy azt az egy-két kapást, amit sikerült egy nehezebb horgásznap alatt kicsikarni boldog fáraasztás, vagy bosszankodó „életem hala volt, de leakadt” érzés követ-e.
A normál galléros legyeknél használhatjuk azt a megoldást, hogy kivágunk a gallér alsó részéből egy  fordított "V" betűt, ami növeli a stabilitást, vagy az alsó szegmenseket teljesen levághatjuk, amivel elérjük, hogy a légy mélyebben üljön a felszínben. A magam részéről azonban a parasut gallért jobbnak gondolom, tapasztalataim ennek eredményességét igazolták.
A post, azaz a tulajdonképpeni „szárny”, de inkább a jelző  leggyakrabban valamilyen jól látható, gyakran feltűnő színű anyagból készül, mely lehet természetes, pl. calftail, deerhair, CDC, mallard, vagy szintetikus, leggyakrabban polipropilén, így kedvezőtlen fényviszonyok esetében is jól láthatjuk a legyünket.
Természetesen fontos, hogy legyünk jól legyen megkötve. Kétféle elkötési módot használhatunk a parasut legyek esetében. Az egyik, hogy a post köré tekerés után előrehozzuk a tollat, hátrasimítjuk a szegmenseket és a horogszem mögött elkötjük. Én nem ezt a módszert alkalmazom, mert csúnya lesz a légy. Jobb, ha vékony cérnával a post körül kötjük el legyünket. Kicsit macerásabb ugyan, de az eredmény magáért beszél.

                       Elkötési technika, amivel a legszebb eredményt érhetjük el.

 

                              A hagyományos parachute elkötési mód.

                                                  És amit én használok.

 

Én nem nagyon használom, de meg kell említenem, hogy lehet post nélkül is parasut legyet kötni, úgy, hogy bekötünk egy vékony damilhurkot, az egyik felét fixen rögzítjük, a másik szálat csak pár menettel. Eköré tekerjük a gallért, a végén kétszer átbújtatjuk a hurkon, majd a damil szabad felét óvatosan visszahúzzuk úgy, hogy a tollat is feszítjük közben. Meghúzás után levágjuk a felesleges tollat . Hozzá kell tennem, hogy nekem nem volt eredményesebb mint a jelzős változat, ráadásul a hagyományos változatot egyszerűbb megkötni is.
(Roy Christie használja az un. „reversed parachute” legyeket, amik ezzel a technikával készülnek. A szükségesnél vastagabb tippetre köti, melyeket még meg is csomóz, hogy biztosan elsüllyedjen a tippet és vele a légy teste, így imitálva talán legélethűebben a kikelni készülő kérészeket.)

                                                A reversed Parachute technika

Nem újkeletű, hisz már a hetvenes évek végén megjelentek az első un. Paraloop típusú legyek, melyek a comparadun és a parachute technikák ötvözetéből alakultak ki. Nagyjából egyidőben, Amerikában is megjelent ugyanez a technika „hackle stacker” néven. Hogy is néz ki egy ilyen légy?
Helyesen megkötve a gallér félkörben szétáll a test tetején, mint egy félbevágott gesztenyehéj. Kissé macerásabb megkötni, mint a két másik gallértípust, de van néhány előnye, amiért érdemes mégis foglalkozni vele. A szerteszét álló szálak miatt jobb az úszóképessége mint a másik két kötésmódnak, természetesebbnek hat a víz alól, azaz a halak szemszögéből, hisz kevesebb „láb” tapossa a felszínt, és mélyen a felszínben ül, ami főleg nagyon lassan áramló vizeknél jelent nagy előnyt számunkra.
Többféle „gerincre” tekerhetjük a tollakat, a legáltalánosabban a vékony damilt (0,10-0,12 mm) használják, de köthetjük flossra, vagy akár magára a kötőcérnából kialakított hurokra is.

                      A damilos változat, ami Amerikából terjedt el.

 

Elhiszem, hogy első olvasatra kissé szőrszálhasogatónak tűnhet az írás. Azt is elfogadom, hogy az esetek jelentős részében ezek az apróságok nem számítanak. De szeretek a tökéletességre törekedni, minél jobb, élethűbb legyekkel horgászni, mert hiszem, hogy ez az egyik legfontosabb kulcsa a sikernek. Agyonhorgászott vizeken, lassú, már-már álló szakaszokon, amit a horgászok többsége egyszerűen kihagy, gyakran igen szép eredményeket érhetünk el, ha kicsit odafigyelünk az ilyen jelentéktelennek tűnő apróságokra.  
Sokszor egészen kis apróságok dönthetik el az adott horgásznapunk sikerességét vagy sikertelenségét. Néha egy más légytípus, vékonyabb előke, más tálalási mód, vagy esetleg egy más módon megkötött légy lehet a megoldás kulcsa. Kisérletezzünk tehát bátran és majd a halak eldöntik mi kell nekik.

Minden horgászat során tanulhatunk valami újat. Figyeljük a rovarokat, a színüket, méretüket, hogyan úsznak a vizen, hogyan mozognak, és próbáljunk hasonlót produkálni. Gyors, sodrós vizeken, ahol a halaknak kevés idejük van a táplálék vizsgálatára, vagy frissen telepített, fiatal halak esetében természetesen nincs akkora jelentősége az ilyen apróságoknak. De egy rafinált, sokat megért óvatos halat horogra csalni, túljárni az eszén... ezt kívánom mindenkinek.

 

 

Szótár: 

6 comments