Szeretem a Domolykót

Szeretem a domolykót. Legyes inaséveim alatt, (melyek máig tartanak) a ritka szlovák kiruccanásokon kívül ezeken a halakon csiszolgattam dobó és légykötő tudásomat több- kevesebb sikerrel. Manapság, bár kevesebb időm jut a horgászatra, mint szeretném, bármikor kapható vagyok egy jó legyes domolykózásra.

A kezdeti időkben az Ipolyt látogattam. Csodálatos, változatos víz, sok hallal, és nem utolsó sorban jól gázolható. Ennél nem is kell több egy kezdő legyesnek. Sajnos az évek múlásával a halak száma jelentősen megcsappant. Ivadék még csak-csak, bár az is töredéke a régi mennyiségnek, de termetesebb példány már nagyon kevés maradt a vízben. Talán -bár nem vagyok halbiológus- a hosszú évek tapasztalata alapján pár szót ejtenék a miértekről.
Elsősorban a domolykót jó volna méretkorlátozással védeni. Lehet, hogy csak nekem-nekünk, de én sokra tartom, fontos lenne kiemelni a többi fehérhal közül, hisz az UL pergetés is egyre népszerűbb, a könnyűpergetőknek is egyik kedves zsákmánya, és így már elég sokan volnánk, akik célzottan erre a fajra horgásznak. A másik dolog, amit fontosabbnak gondolok a méretkorlátozásnál is, az az ívóhelyeinek a védelme. A domolykó a kavicsos, tiszta meder közepén ívik, itt is rakja le ikráit. A gázló horgászok pedig éppen itt járkálnak, a part felé, bokrok alá kidobálva a nagyobb példányok reményében. Nem elég, hogy összetapossák az ikrát, de a felkavart mederfenékről lesodródó szerves és szervetlen anyagok beborítják azokat, amitől az ikra befullad, elpusztul. Így, természetesen akaratlanul, de már a természetes utánpótlást is tönkretesszük. (a domolykó mesterséges szaporítása sajnos nem megoldott, így telepítésére sincs mód, amivel szinten lehetne tartani egy adott víz állományát)
A megoldás az lehetne, hogy ívási és kikelési időszakban megtiltanák a vízben gázolást, így védve nemcsak a domolykót, de a többi, mederre ívó halfajt, akár a márnát, akár a paducot.
De visszatérve a horgászatra…
Régi-új szerelmem a Szigetköz. Ifjúkoromban sokat jártunk fel pergetni, csodálatos élményekkel gazdagodva. Utána sok idő kimaradt, a Szigetköz is nagyon megváltozott, és újként nehéz eligazodni a temérdek víziút, holtág, hókony között. Szerencsére megismertem egy szigetközi horgászt, akit remélem barátomnak mondhatok. István remek horgász, kitűnő fotós, és ami számomra a legfontosabb, a szigetközi vízvilágot nála kevesen ismerik jobban. Gyakorlatilag a komplett térkép a fejében van. Zsong a fejem, próbálom megjegyezni a népi neveket, és memorizálni, hogy az ártéren melyik fánál kell elkanyarodni, hogy oda érkezzek, ahova elindultam. Nélküle hosszú évek kitartó munkájára volna szükség, hogy töredékét megismerjem annak a rengeteg vízfolyásnak amit a Szigetköz rejt.
Szóval Neki köszönhetem, hogy megismertem pár vizet, amiben mivel megközelíteni nehéz, és a parti horgászat lehetetlen, olyan érintetlen állomány él, amit minden horgásznak kívánok. Természetesen a „nemeshalak” száma itt is drasztikusan csökkent, de domolykóra szinte senki sem horgászik. Ennek köszönhető, hogy néhol fantasztikus populáció alakulhatott ki. A minap is egy ilyen helyre kalauzolt István.
Vízre raktuk a gumicsónakot, két akkumulátor, csónakmotor, és irány az ismeretlen. Meseszép a víz. Zúgó, utána kavicspad, majd kiterjedt hinaras, a parton itt-ott nádas, rengeteg bedőlt fa, és a víz lassan folyik. Azt megtapasztaltam, hogy a nagyobb domik lusták. Szeretik a lassú, vagy nagyon lassan áramló részeket, víz alatti tartásokat, partszéleket. Szóval a víz ideálisnak látszik, amely akár kapitális halakat is rejthet. Lassan csurgunk, egy napos részen kezdünk.
Ha napos a víz, könnyebb meglátni a feljövő, vagy a felszín alatt portyázó domolykót. Taktikám egyszerű. Mivel most van a májusi cserebogár-rajzás, őzszőrből és polifoamból kötöttem ezek imitációját. Jó nagyok, és gyakorlatilag elsüllyeszthetetlenek. Először beljebb, majd egyre kijjebb dobok, a legyet csak kevés ideig hagyom sodródni. Érdemes jó csobbanósan vízre ejteni a legyet, az általában felcsalja a domit a felszín közelébe. Ha feljön, vagy már fent van és észreveszem, minél pontosabban a közelébe kell dobni, de úgy, hogy lehetőleg a légy csobbanjon, a zsinór azonban minél kevesebb nyomot hagyjon.

Az árnyék a bal oldalon már egy érdeklődő

Nem egyszerű. Van, hogy a dobástól elijednek, István szavaival élve azonnal para üzemmódra kapcsolnak és egy jó félóráig akár élő cserebogarak is hullhatnának, arra sem kapnának.
Meglátom az elsőt, jobbra tőlem úgy tíz méterre egy hínárcsomó közelében. Rápróbálok, de megijed, azonnal lesüllyed, és nem is jön fel többé. Lassan csorgunk, néha rásegítünk a motorral. Az árnyékos oldal van közelebb, lustaságból itt kezdünk. Pár ígéretes hely meghorgászása után, mely nem ad halat, átmotorozunk a napos oldalra. Itt az első helyen ismét egy napozó domit pillantok meg. Most óvatosabb vagyok, a légy kicsit lágyabban ér vízre, mint szeretném. A domi odafordul, lassan aláúszik és alulról figyeli. Kicsit megmozgatom, de elfordul tőle. Torkom a szívemben, nehogy ez is elmenjen. Újra dobok, jó toccsanósan. Visszajön, perceknek tűnő gondolkodás után lassan kinyitja a száját és egy kisebb burványt keltve simán lehörpöli. Akasztásom ül, megvan! Nagy a hal, erősen védekezik, de a 2X-es előke és a tizennyolcas tippet nem ad esélyt a szakításra. Szákolás, öröm. Alulról súrolja a két kilót. Pár fotó majd óvatos visszaengedés. A hely ígéretes, de valószínűleg az összes társa világgá menekült, így mi is arrébb csorgunk. A következő dobások felcsalnak egyet a felszínre. Egy pontos dobás, azonnal bekapja. Ő már nem gondolkodott. Beemelek, ez is megvan. Kézzel veszem ki, nem sokkal ugyan, de kisebb az előzőnél.
Még a régi tapasztalataim alapján nem megyek 4X-es (0,18mm) tippet alá, mert nem sportszerű a legyet beleszakítani a halba. A domolykóra általában igaz a nagy csali- nagy hal elmélet. Elég jól lehet szelektálni a méretet. Már régen is igyekeztem nagy csalikkal elkerülni a kisebb halakat. Így lehet, hogy sokkal kevesebb esik, de az a nagyjából, és én inkább a minőségre hajlok a mennyiség helyett.
Újabb bedőlt fa, újabb remény. Kint kezdem, majd egyre beljebb dobálok, hogy megpróbáljam felkelteni a halak érdeklődését. Igyekszem laposan az ágak alá dobni. Hamarosan feljön egy, lassan bekapja a csalit, de azonnal ki is köpi. Késve vágok be, de nem ijedt meg, még ott van. Szinte látom, ahogy csodálkozik, vajon hova tűnt az a finom falat? Nem akarok csalódást okozni, azonnal visszadobok, legyem majdnem a fején landol. Ezt már nem akarja elszalasztani, azonnal rástartol. Bevágás, fárasztás, szákolás, fotó, és mehet is vissza lakhelyére a fák közé. Ez is olyan mint előző társai, szűk kettes.

egy kapás hat pillanata...
Kicsit arrébb dobom a következőt. Legyem a vízen, de az eszem már a következő célponton jár, egy közeli tuskót figyelek. Barátom szól: -Ernő, kapás!, de mire visszafordulok már csak a burványt látom, a hal sehol. Dobok még párat ugyanoda, hátha visszajön, de nincs szerencsém. Nem bánom, hisz meg sem érdemlem. Figyeltem volna jobban! Hihetetlen állományba csöppentünk. Sok és nagy hal, ráadásul csak kicsit óvatosak. Gyanítom, ha gyakran látogatnák ezt a vizet, közel sem lennék ennyire eredményes. Most azonban itt vagyok, a horgászat minden percét élvezem. A nap egyre jobban tűz, és én elfelejtettem sapkát hozni. Az anyatermészet elvette tőlem hajhagymáim jelentős részét, így kissé tartok a napszúrástól. Jobb híján egy sárga törülközőt tekerek a fejemre és ebben a nem mindennapi turbánban folytatom a pecát.
Egy másik víz torkolatához érkezünk, ami jobban folyik, itt a kavargó vízben olyan kettesforma balin hajtja a küszöket. Rádobok a bogárral, feljön, bekapja. Megakasztom, de azonnal lemarad. Ott cirkál alattunk, néha lejjebb megy, de újra feljön a felszín közelébe, olyankor újra látjuk. Dobálok még rá, de teljesen érdektelen, átszerelni pedig nincs kedvem, hisz domolykózni jöttem.
Elindulunk felfelé a kiságba. Szűkebb, nehezebb dobni, és a víz érezhetően erősebben áramlik. Keresem a langós parti részeket, arra koncentrálok, mikor a meder közepén egymás után két jókora domi is elúszik lefelé a csónak mellett. Későn eszmélek, próbálok rájuk dobni, de nem tudom kapásra bírni őket.
Egy hód által kirágott nyárfa lóg a vízbe és mivel friss bedöntés, az apró ágak is megvannak a koronáján, így jól fogják a vizet. Tekintélyes langó mögötte, oda próbálkozom. Második dobás után látom meg a domolykót. Lustán feljön a légy alá, vizsgálja. Remegek, de nyugalmat erőltetve magamra újra dobok. Legyem kicsit messze landol (úgy 40 centire), de odafordul, és megint csak bámulja azzal a busa fejével. Újra dobok, ez pontosabb. Nagyon lassan odafordul, kinyitja a száját és alig láthatóan behörpöli legyemet. Bevágok. Az elején könnyen jön, de a csónak közelébe érve megvadul. Elindul visszafelé az ágakhoz. Sikerül megállítanom, majd visszafordítani. A bot karikában, de már érzem: fárad. Mélyen dolgozik, a csónak alatt. Készítem a merítőt, mert nagyobbnak érzem, mint a többieket. Önbizalmam megnő, és persze, hogy hibázok. Magabiztosan erőltetem, de a szák előtt rúg egyet és lefordul a szakállnélküli horogról. Bőven kettő feletti volt. Csak magamat okolhatom, túlzott magabiztosságom megbosszulta magát. Hamarosan azonban kárpótol a víz, két újabb hallal. Vagy 200 méterrel feljebb egy jellegtelen részen megpillantok egy napozó domit. Rádobok, feljön, legyem a szájában, bevágok. Könnyebben jön a csónakhoz, kisebbnek gondolom. A csónak alatt azonban ez a hal is erejére kap, és megkezdődik a komoly küzdelem. Érzem, hogy nagy, nem merem erőltetni, így a fárasztás kissé elhúzódik. De végül én vagyok a szerencsésebb, a szákban piheg. Nem szoktam mérni a halakat, hogy minél előbb visszakerülhessenek éltető elemükbe, de most megteszem: 52 cm, 2,36 kg. Erős, egészséges példány. Azonnal vissza a vízbe, boldogan úszik el. Még mindig remegek. Nagyok jöttek eddig is de ez –nekem legalábbis-kapitális volt. Más körülmények között általában abbahagynám a horgászatot, hisz az ember ne legyen telhetetlen, de most a környezet és a várható élmények miatt folytatom.
Följebb nem tudunk menni, így kikötünk egy sóderzátonynál a csatorna kezdeténél. Ebédidő van, harapunk valamit. Közben gyönyörködünk a tájban és a kristálytiszta vízben úszkáló kisebb domolykókban. Szeretem a tavaszt nincs még szúnyog, de az idő kellemes. Öröm kint lenni a Természetben.
Lassan elindulunk visszafelé. Délidő van, úgy látszik a domolykók is megéheztek, többet látunk, mint felfelé jövet. Fogunk is párat, mondanám, hogy egyenméret de nem tartom illőnek a majd’ kétkilós domikat lekicsinyelni. Lassan, újabb élményekkel gazdagodva visszaérünk a nagyvízre.
Nézzük meg a végét! – indítványozom. Sajnos felélénkült a szél, repül a nyárfaszösz, beborítja a felszín egy részét, kellemetlenné téve a horgászatot. A csatorna végénél két zárás, a túloldalon másik víz kezdődik. Egy kisebb csapat sziesztázik a felszín alatt. Már úgy gondolom, hogy a számuk kisebb, mert a méretük a már megszokott (milyen öröm ezt leírni) szűk kétkilós-forma. Ebből is kicsípek egyet. A többi azonnal elmerül, nincs több esélyem. Talán, ha várnánk egy keveset, de elég volt az élményből, elindulunk visszafelé.
A felélénkült szél miatt a nyárfaszösz folyosószerűen sodródik, és persze a legígéretesebb helyek felett. Azért még dobálok, hátha visszafelé is ad valakit a víz. Az ígéretes helyekre két három hangos „csobbanós” dobás, ez általában érdeklődőt eredményez, ha van az adott helyen és a domi nincs túl mélyen. Egy víz alatti fa közelében két csalogatódobás után alulról megjelenik két árnyék, mint két tengeralattjáró és keresik a hang forrását. Nem szeretnék csalódást okozni, újra dobok. A dobás pontos, épp az egyik feje felett landol a bogár. Azonnal rástartol, gondolkodás nélkül kapja be. Ő a kisebb, de még így is a máshol megszokott átlag feletti. Indulna vissza a mélybe, a biztonságot jelentő ágak közé, de nem engedem. Hamar feladja, így hamar szabadul.
A visszaúton még sikerül párat becsapni, az összeredmény 18 domolykó, mind nagy, emberes példány.
(Egy hét múlva visszatértem, hasonló körülmények, hasonló vízállás, a nagyok mégis eltűntek, a kisebbek jöttek de sokkal óvatosabban. Vajon ilyenkor hova tűnnek a nagyok?)
Cuccolunk kifelé, leeresztjük a csónakot, pakolunk, indulni kell. Ismét egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtam, és egy remek új helyet ismertem meg. Köszönöm Istvánnak a szíves kalauzolást az önzetlen segítséget és a csodálatos képeket, melyek segítségével ezek a remek fogások nem csak az emlékeimben maradnak majd meg.
Köszönet a képekért Pénzes Istvánnak!